ERŐLEVES á la Székács

Végy egy tantestületet, ízesítsd egy iskolalelkésszel és lelkes tagokkal, adj hozzá néhány liter vizet, majd néhány leveskockát. Tálaláskor hintsd meg némi jókedvvel, kíváncsisággal, őszinteséggel.

Ilyen volt a mi első közös erőlevesünk. Egy fárasztó nap estéjén, amikor már mindenkinek tele volt a lelke az aznapi zajokkal és csöndekkel, kudarcokkal és sikerekkel. Utolsó erőnkből még felsétáltunk a díszterembe. Az egyszerűen terített asztalokon gyertyák égtek.

Minden asztalra került egy kis nassolnivaló is Megidéztük a szerzetesrendek étkezéseinek hangulatát, amikor az asztali áldás után a leves kanalazgatása közben meghallgatunk egy lélekmelengető történetet. Nem beszélgettünk, hanem a felolvasóra figyeltünk.

A történet egy iskolaigazgatóról szólt, aki az egyik tanítványa szégyenét és megalázottságát egyetlen mondattal visszájára fordítja.

Valakihez mi is küldettünk. Isten gyerekeket bízott ránk, hogy szavainkkal ne csak tanítsunk, hanem gyógyítsunk is. 

Két elgondolkoztató diasorozatot láttunk. Az egyik bemutatta, hogy a világ különböző tájain milyen szobákban alszanak a gyerekek, a másik, hogy milyen úton és módon jutnak el az iskolába.

Az este beszélgetéssel zárult. A mellettünk ülő kollégánknak mondtuk el, hogy mit szeretünk benne.

Hiszen olyan keveset mondjuk el a másiknak, hogy mennyire fontos nekünk, hogy milyen jól esik a jelenléte, a mosolya, hogy milyen sokat tanulunk tőle.
Jó volt hallani a régi munkatársak egymás iránti őszinte szavait, és jól estek az új kollégákat bíztató kedves szavak.

Miközben levest merítettünk, erőt merítettünk. Egymás tekintetéből, a másik szavából, kínáló kezéből.

Isten munkatársai vagyunk. Ez nagy felelősség és nagy áldás. Akik ott voltunk, erőre kaptunk.

S azután? Várjuk a repetát.